Gondoltam, a szokásos uzsonnámat ma nem az irodában, vagy a sütöde egyik sarkában, állva, esetleg valami ládán üldögélve költöm el,- ehelyett inkább megadom a módját (úgyis erős héten volnánk túl, ha nem még csak szerda volna…), kiülök kicsit a Dunára…
Gyerekkorom óta imádom csak úgy bámulni a rohanó vizet, a magasban elhúzó madárrajokat, hallgatni a tücskök ciripelését, igazán nagy melegben meg a kabócák duruzsolását. Ez az egész így egyben, ahogy van valami sajátos Duna-menti ZEN. Aki itt él, vagy gyakran adózik ennek a csodának, tudja miről beszélek.
Közben, míg eszem a túrós táskát és kortyolom a kávémat (egy hatalmas, valahol száz kilométerekkel korábban letört faágat sodor a víz), – ötlik fel bennem a gondolat, hogy miért nem csinálom én ezt minden nap? 10 perc ebben a nyugalomban egy napra elég adalék ahhoz, hogy jobban járjon az agyam, tisztábbak legyenek a gondolatok, biztosabbak legyenek a döntések – és nem utolsó sorban persze megmaradjon ebből a végtelen nyugalomból valami bennem is.
Azt hiszem, innetől gyakrabban leülök majd ide egy kávéra, egy reggelire, egy tízóraira, mert… Nem tudom, talán nincs is mert. Talán csak ez az ősi ösztön van, ami megállásra késztet. És hallgatom kell rá. És megköszönnöm.