Szó volt már arról, hogy miképpen jutott el az ősember a gabonában rejlő különleges táplálékforrás megismeréséhez, ahogyan arról is, hogy mióta készít az ember búzából kenyeret.
Végezetül azt is megvizsgáljuk egy kicsit közelebbről, hogy milyen módon lett része a magyar gasztonómiának a kenyér.
Már a honfoglalás-kori magyarok első épített otthonaiknak is részét képezte a sarokba állított tapasztott agyagkemence, illetve rendszerint tartozott úgynevezett gabonásverem is a házhoz, mely nevében hordozza funkcióját. Eleinkről tehát már csupán ezen jelek alapján is gyaníthatjuk, hogy életük része volt a gabona alapú sült ételek fogyasztása. Tudjuk azt is, hogy a hiedelemmel ellentétben korán megkezdték az árpa, a búza, valamint a köles termesztését is. Már a tihanyi apátság alapítólevelében is előfordul a kert szó, tehát 1055-ben biztosan része volt magyarok világának a bekerített, elkerített termőterület, a szó ebben a kontextusban is fordul elő az okiratban.
A szláv népekkel való kapcsolatteremtés egyre erősebben elősegítette a téli takarmányozó állattartás elterjedését, mely lényegében alapjaiban változtatta meg az emberek addigi életformáját és ha bár hivatalosan ezt némileg túlzás ilyen módon nevezni, mégiscsak megszülettek a paraszti létforma gyökerei, mely már a kenyérfélék/tésztafélék fejlődésének is komoly táptalajt biztosított. Ekkor persze még váltakozó, hogy zabot, rozst, vagy búzát használnak-e a kenyérsütéshez, ám nagy valószínűséggel a mezőgazdálkodás által “ajándékba kapott” téli pihenőidőszak nagyban kedvezett az első “pékmesterek” kísérletezőkedvének, akik egyes források szerint a korábban csupán kásanövényként használt hajdinát is felhasználták pluszban a kenyérhez, hiszen annak érdekes íze különleges, ízesített kenyereket eredményezett.
Régészek és antropológusok bizonyították azonban, hogy magyar eleink már a honfoglalást követő évtizedekben dagasztottak rozskenyeret, felismerve, hogy a rozs enyhén nyálkássá alakuló külső burka olyan előnyökkel áldja meg a lisztjéből készített kenyeret, melyektől az sokkal lassabban szárad ki.
____________
Forrás:
Dr. Ketter László, Gasztronómiánk Krónikája, Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1985. 112-117.