A tavasz beköszöntével egyre közelebb kerülünk nagy tavaszi ünnepünkhöz, a húsvéthoz. Mivel idén ráadásul meglehetősen korán fogjuk ünnepelni, mi itt a Heim Pékségnél úgy gondoltuk, hogy érdemes egy kis időt szánni a húsvét hagyományos kenyerének bemutatására…
…vagyis a kalácsra, hiszen ebből a fonott csodából mi is rengeteget sütünk ebben az időszakban. Mai bejegyzésünkben a kalács hagyománybeli szerepét járjuk körül, hogy aztán következő írásunkban rátérjünk a gasztronómiájára.
Ha meg kellene neveznünk azt az ünnepünket, amely legszorosabban kapcsolódik az étkezéshez, akkor elsőre talán a karácsonyt mondjuk a nagy lakomák miatt, helyesebb lenne azonban arra az ünnepre gondolnunk, amely már a nevében is az ételre utal. A húsvét lényege éppen abban rejlik, hogy a hosszú böjt és önmegtartóztatás után végre újra húst veszünk magunkhoz. A húsvét tehát az étel szentségének ünnepe.
Mindenki ismeri a hagyományos húsvéti összetevőket: sonka, tojás, torma, újhagyma és a többiek. Pékségként minket természetesen az izgat legjobban, hogy milyen kenyérféle kerül mindeme finomságok mellé. Mert a húsvét nemcsak a hús ünnepe, hanem a kenyéré is: ezeket az ételeket a néphagyomány szerint a böjt utáni első napon megszentelik a templomban. Azonban, ahogy a szent és ünnepi pillanatban minden magasztosabb alakot ölt, úgy a kenyér is ünnepi önmagává, vagyis kaláccsá változik.
A kalácsot akár a kenyér felmagasztosulásának is nevezhetjük, és nem alaptalanul. Tudjuk, a kenyér Krisztus testét jelképezi, a kalács azonban magának a keresztre feszítésnek állít emléket: manapság a hosszúkás, kenyérformájú kalácsokat szokás sütni, a hagyományos kalács azonban kört formázott, és ez sem volt véletlen. Az egymásra kerülő tésztafonatok a töviskoszorút jelképezték, ezért nem véletlen, hogy a megfelelő tisztelettel, meghatározott mozdulatokkal és rituálék kíséretében lehetett csak felvágni.
A kalács szimbolikája rendkívül erős a magyar kultúrtörténetben. Áprily Lajos például a következő verssel állított emléket ennek a csodás ételnek:
Kalács, keddi kalács
Már szombat este megsütötte
anyám. És reggel már adott.
Az aranya besugarazta
a harangos vasárnapot.
Vasárnap estig nem fogyott el,
fénye áthullt az ünnepen.
Még hétfőn is jutott belőle.
És kedden is. De csak nekem.
Ma sem tudom, hol rejtegette,
melyik fiókból jött elő,
de olyan áldott volt az íze,
olyan hétköznap-szentelő.
Az asztalkendőből kibukkant
szép sárga fénnyel: Itt vagyok.
Nagy árnyékok, fekete gondok,
még várjatok, maradjatok.
Igénytelen polgár-kalács volt,
olyan egyszerű, mint falum.
És mégis úgy megnőtt azóta,
mint úrvacsora-szimbolum.
Száguldó évek távolából
megérzem néha jószagát:
a tűzhely tájáról elindul
s betölt szívet, betölt szobát.
Lelki kenyér ínség-időkben,
verőfényes vigasztalás…
Pedig tudom: a keze föld már.
És nincsen több keddi kalács.